Gábor halálára
„Szavalni, sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni, aludni. Ez volna az élet?” - kérdezi Gyulai Pál öreg színésze egy karcsú könyvecske megsárgult lapjain. 

A többi néma csend.

Színházművészt temetünk, Tisztelt Gyászolók, aki egy volt közülünk, de egyetlen és megismételhetetlen - VALAKI - ezen a világon. Sallós Gábor nyolcvanhét évet élt, s alkotó évtizedeinek nagyobbik hányadát ebben a városban töltötte - velünk.

altCsak a koronként készült fényképein tűnt fel, hogy mennyire telnek az évek, és milyen nyomokat hagynak. De mi, akik mellette éltünk, egy levegőt szívtunk vele, a valóságban nem észleltük a változást. Nem fog rajta az idő - hangzott innen-onnan, olykor kicsit tán irigykedve. Még az idősebbek is utána számoltak a főiskolai évektől hosszan húzódó életútnak (a változó színházi korszakoknak, divatoknak) a fiatalok meg alig hitték, hogy nyolcvan körül vagy azon túl is, mennyire megőrizheti valaki érzékenységét, fogékonyságát - ha művésznek született erre a világra.

Sallós Gábor mindemellett nem volt kifelé élő ember - mint a pályatársak többsége. De jelen volt! Figyelni kellett rá a színpadon és a magánéletben is. Mert minősített… Nem terjengős mondatokban, nem látványos gesztusokkal, inkább csak egy megengedő félmosollyal; mindig találó ironikus, vagy - ritkábban - szarkasztikus megjegyzéssel. 

Soha nem kért szerepet, s aligha voltak rendezői vágyálmai. Mellesleg nem is volt szüksége különösebb szakmai buzgólkodásra, hiszen az első szegedi év után már főrendező, majd igazgató Kaposváron, utána pedig az félszázadnyi időszak következik, melyben a mi színházukat - igazgatása idején még  közös társulatú miskolci és egri teátrumot - gazdagítja színészi, rendezői tehetségével, s mind nagyobb, gazdagabb színházvezetői tapasztalataival.

Sallós Gábor az államivá lett magyar színházak első nemzedékének jelentős művésze. Akit a korabeli főiskola legendás művésztanárai neveltek - Gellért Endrével az élen - és az ötvenes évek Nemzeti Színházának kongeniális társulatában szerzett szakmai, művészi gyakorlatot. (Ez olyasmit jelent, mintha valaki a Nyugat című folyóirat körében válik íróvá.) 

Kár, hogy nem tartozott a megszállott örökhagyók közé. Pedig volt mit, lett volna mit reánk testálnia. Persze mindazok, akik figyeltek - látva láttak - azok nem maradtak szellemi, szakmai örökség nélkül. Az érdemelt legnagyobb figyelmet, ahogyan Sallós Gábor írót, drámát, szerepet megközelített. Tudta, hogy az ember akkora a színházban, amekkorává gondolatai teszik. És nem feltétlenül fennkölt, magasztos gondolatokról van szó… Viszont a gondolatnak - a maga sajátos formájában kifejezve - a színpadon kell megszületnie. Akár szavak nélkül… 

Az első színpadi munkájára - akkoriban vezették be a végzősök vizsgarendezését - Szegeden került sor 1954-ben; Móricz Zsigmond Rokonok című drámaváltozatát állította színpadra. Csaknem négy évtizeddel később egy másik Móricz mű rendezésére kérték föl Miskolcon. A színház akkori fiatal főrendezője nagyon kíváncsi volt a pályatárs víziójára… Sallós Gábor lakonikus válasza csak ennyi: „Ahogyan az író elgondolta.” Mindez a szokásos félmosoly kíséretében. Ám ne higgyük, hogy sértette a fiatal művész érdeklődése. De hát nem magától értetődő-e, hogy a mű fontos elsősorban. A többi mesterség, technika…

Csaknem hat évtized a pályán, száznál több bemutató; részint rendezve, részint szerepeket megformálva. Ezekkel nem büszkélkedett, azt viszont említette, hogy kiknek a kvalitásaira figyelt fel, kiket segített, kiket indított el a pályán. Mert hajdan volt egy üzemi színjátszó - ma Garas Dezsőként ismerjük- aztán a szegedi tánckarban egy kislány, akinek 1956-ban Kaposváron kerül plakátra a neve, ahol már Sallós Gábor a főrendező. Lehoczky Zsuzsáról van szó.,

Akitől most búcsúzunk, tetszeleghetett volna a sikeres művész, a színházakat gründoló mester szerepében. Mindez ízlése ellen való volt. Hát akkor hogyan beszélt volna a fájdalmairól, azokról, akiket neki kellett eltemetnie, s élni tovább…

„Szavalni, sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni, aludni. Ez volna az élet?” - kérdezi Gyulai Pál öreg színésze, egy karcsú könyvecske megsárgult lapjain. 

A többi néma csend.  

Gyarmati Béla
elhangzott Sallós Gábor temetésén, január 3-án, a miskolci mindszenti temetőben 
Szerző: emgábor  2012.01.05. 17:52 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szineszmuzeum-miskolc.blog.hu/api/trackback/id/tr743522413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.